Lemerülés... Vissza a suliba!

Sziasztok!
Na hosszas kihagyás után végre itt egy új rész! Igen, nagyon sajnálom, hogy ennyire faképnél hagytalak benneteket, de az iskola jelenleg eléggé megköveteli, hogy minden figyelem felé irányuljon. Főleg, hogy nyakamon a felvételi... De azért ígérem, hogy amikor csak lehet, kaptok tőlem részeket. Jó olvasást! :)

Reggelig beszélgettünk együtt, hol mi meséltünk Jim-ről, és Eugén kiszabadításáról, hol Félix, vagy Kriszti Crystal rögeszmés viselkedéséről. A sárkányok viszonylag hamar álomba merültek, mi viszont Krisztivel egymás mellé fészkelődtünk és sutyorogtunk. Eugén teljesen elemében volt, ő beszélt a legtöbbet, teljesen extázisban volt, hogy a hatalmas Jim-ről beszélhetett másoknak, amit én nem értettem. Nem ismerhette őt nálam jobban... Még is. Úgy beszélt róla, mintha valami híres rokona lenne, akire nagyon büszke. Már kezdtem kis ellenszenvet érezni. Beképzeltnek tűnt, és alig hagyott szóhoz jutni. Szeme ragyogott, és mintha megsüketült volna, nem figyelt kinek a szavába vágott bele, és még kellemetlenül sem érezte magát. Nehezteltem rá, amiért annyira a középpontba helyezte mindig magát. 

Kora hajnalra már szinte mindenki aludt engem leszámítva. Elegem volt ebből a világból, a suliból, és úgy alapvetően először éreztem azt, hogy hiányzik a régi, gondtalan életem. Felkeltem, és takarómat magam után húzva próbáltam kimászni a többiek közül, de a takaró vég így is felborított egy kagylót, amiből este teáztunk. Egy pillanatra lefagytam, és körbenéztem, de senki sem moccant, így tovább mentem. Kitámasztottam az egyik ablakot, és kiültem a párkányára. nagyokat szippantottam az előző napi Delemor miatt nyirkos levegőbe. Megnyugtató volt. Én bágyadtan merengtem a tájat figyelve erről az egészről. Olyan volt mint egy rossz álom, amiből jobb felébredni. A konyhába indultam, hogy keressek valami ehetőt. Bementem a kamrába, ahol hatalmas húscafatok lógtak és borzalmasan büdös volt. Nem is bírtam ott pár másodpercnél többet. A kamra mellett egy nagyobb kosár volt benne pár növénnyel, és bogyóval. Mellette egy szekrény, tele kisebb-nagyobb kagylókkal, fatálakkal, és pár ronggyal. A konyha másik végében egy mély kád és egy madáritatóhoz hasonlító fa tákolmány. Mellettük pár vízzel teli vödör és pár üres. Nem mondom, nem hasonlított egy otthoni háztartásra. Amikor egy kagylót vettem ki magamnak, észre vettem egy kis ládikót. Kinyitottam, és hirtelen erős fűszer szag csapta meg az orrom. Virágporok voltak buborékokban benne apró adagokra osztva. 

- Teázni készülsz?- szólított meg valaki, mire én ijedtemben elejtettem a ládikót. 

- Most nézd meg, mit csináltál!- ripakodtam rá Eugénra, aki addigra össze is söprögette a szétgurult buborékokat. 

- Válaszd a sötétbarnát! Az reggel kifejezetten kellemes és felpezsdít. Hasonló, mint nálatok a kávé, csak egészségesebb- magyarázta zavartalanul, azzal kivett egy sárga színűt, és a kidurrantotta karmai közt a kagylója felett. 

Némán követtem a példáját, majd vizet töltöttünk bele. 

- Így akarod meginni?- húzta fel a szemöldökét, majd elmosolyodott- Add csak ide!

Én a kezébe tettem a kagylómat, ő pedig félre tartotta, és rálehelt. Akkor először láttam igazi tűzokádást. A műsor alig fél percig tartott, utána pedig kivett nekem még egy kis kagylót, ebbe belerakta az előzőt és a kezembe nyomta. 

- Miért vettél ki még egy kagylót?- néztem rá értetlenül.

- Csak nem akarod leégetni a bőrt a kezedről- nevetett vidáman. 

Igaza volt, és ez szörnyen zavart. 

- Mondd csak... Miért hiszed azt, hogy te annyira ismered Jim-et?!- támadtam le hirtelen kérdésemmel, ami már valahogy nagyon kikívánkozott. 

- Hiszen... Én tényleg ismerem őt- mosolygott magabiztosan, ami nekem egyáltalán nem tetszett. 

- Miért, mit tudsz róla? Mikor született, kik a szülei, ki ő, hogy ismerted meg????- egyszerűen majd' szétrobbantam a dühtől. 

"Még is, hogy képzeli, hogy mer így beszélni velem?"- futotta át az agyamat. Úgy gondoltam, hogy ez egy mérhetetlen tiszteletlenség, hogy meri magát felém helyezni?

- Tudom róla, hogy az övé vagyok, ahogy itt minden és mindenki. Nem úgy ismerem, ahogy téged. Úgy ismerem, mint a gyermek az anyját. Néha elönt a gondterheltség, például ha ifjú unokaöcsémre gondolok, akit nem ismerek. de ekkor arra gondolok, hogy bíznom kell Jim.ben. Ő előkészíti nekem a járható utat, nekem csak meg kell tanulnom felismerni és járni rajta- hosszas néma csend következett. Ismét igaza volt, de ez jóleső igazság volt.
Délben összegyűltünk és tanakodtunk.
- Akkor most mi a terv?- kérdezte, mintegy gépiesen Félix, aki továbbra sem volt hajlandó a kávé hatású sárkányfű teából inni.
- Jó kérdés...- pislogott Kráter.
- Van egyáltalán bármi értelme, hogy itt vagyunk?- tűnődött hangosan Larry.
- Erről jut eszembe... Otthon hanyadika lehet most?- tette fel a mindenki számára elgondolkodtató kérdést Kriszti.
- Lehet, hogy... haza kéne mennünk...- vakargatta tarkóját csalódottan Larry.
- Egyenlőre minden nyugodt, pont annyit voltunk itt, amennyi időre szükségünk volt- mondtam.
- Eugén...- szólt Félix, és elmosolyodott- Azt hiszem, te vagy a legjobb személy, akire rábízhatjuk a mi "seregünk" vezetését.
Erre a mondatra Kráter feje füstölögni kezdett, alig bírta lefogni Akku és Larry.
- Ez hatalmas megtiszteltetés, köszönöm barátaim- és, ahogy azt az etikett megköveteli mélyen meghajolt előttünk. Mire visszatértek, ígérem kibővítem a sereget. A sereget, melynek neve Jim serege.
Ez a pillanat magasztosabb már aligha lehetett volna, mintha valami hatalmas terhet tennének a vállunkra, mintha forradalmárok lennénk, hős hazafiak! Mind éreztük, hogy valami fontosnak, és sokkal nagyobbnak a részesei lehetünk, pedig még az elején voltunk. Eugénra sok feladat várt, mi pedig vissza kellett, hogy menjünk a saját világunkba. A sikernek szinte szikrája se látszott, mi mégis szentül hittük, hogy amit csinálunk, nem ok nélkül van. Abban a megdicsőült pillanatban indnyájunkban feléledt a remény, ami ott lobogott a szívünkben, a gondolatainkban, a cselekedeteinkben, a szavainkban. Kriszti elővette zsebéből a féltve őrizgetett pörgettyűt, ami megrendített minket, de bátran tétünk vissza a saját világunkba, a gimnázium színes, de kalandjainkhoz képest unalmas falai közé.